A japán haikyo fotósokról szóló, nagyon friss Néma látogatók című dokumentumfilmet pénteken vetítették a Toldiban a Budapesti Építészeti Filmnapok keretein belül - az elhagyott helyek megszállottjait és a cunami utáni Japán hangulatát bemutató atmoszférikus anyag a fesztivált nyitó Oscar Niemeyer-portréfilmet gondolta tovább, mégha nem is ez volt a célja.
Jeroen Van der Stock filmjének főhősei azok a helyek, amelyek egy új, magányos életszakaszba léptek. Elhagyott épületek, amelyekben valami trauma hatására elszakadt a film - emberek, történések helyett csak a félbehagyott élet nyomait találjuk.
A japán kultúrában a magukra hagyott házak különös jelentőséggel bírnak, ez még azoknak a kívülállóknak is világossá válik, akiknek az összes benyomásuk Japánról néhány Miyazaki-rajzfilm - szinte nincs olyan mese, amiben ne kapnának szerepet titokzatos szellemházak. Ezeken a helyeken válik ugyanis a szellemvilág létezése a leginkább kitapinthatóvá számukra. Az emberi jelenlét emlékei megfakulnak, de azért erősen hordozzák előző életük lenyomatát.
A haikyo japánul elhagyott helyeket jelent, ezeket próbálják a felfedezők szóra bírni. A fotóanyagokban mindig van egy adag apokaliptikus giccs, de ez többnyire mégsem nyálas melankólia. A cél, minél inkább tárgyilagosan bemutatni egy-egy épületet, ami az emberi jelenlét eltűnése és pusztulás közti életszakaszba lépett. Ez éppen olyan fontos időszak egy ház életében, mint amikor frissen átadják és birtokba veszik, és éppen úgy hozzátartozik, mint ahogyan az öregedés természetes szépsége az emberek számára.
Az elhagyott helyek nem kerülnek ki az időből, csak más időszámítás veszi át az uralmat. Például az éghajlatváltozás hatására megszaporodott lavinák sújtotta területen található Vulkán Múzeum bezárása után is csodaszép maradt, de így, némán, nyilván teljesen más karaktert kapott, mint amikor visítozó gyerekek ágaskodtak az udvaron felállított távcsöveknél.
A Néma látogatók nem hagyományos dokumentumfilm, finom hangulati szkeccsekből építkező, enyhén abszurd hangulatával fest képet arról, hogyan éreznek a japánok a pusztulással kapcsolatban, hogyan relativizálódik az örök érték fogalma egy olyan társadalomban, ami súlyos gazdasági krízisek és természeti csapások sorát élte már át. Valahol a haikyo fotózásra is a kollektív traumafeldolgozás részeként lehet tekinteni.
A film szépen felelt a fesztivál nyitányaként bemutatott Az élet egy lélegzetvétel című Oscar Niemeyerről szóló portréfilmre, amelynek egyik legfontosabb szála az a gondolat, hogy milyen elbizakodott az ember, amikor azt gondolja, hogy a házak örökké állnak fognak. Mikor Niemeyert megkérdezték örül-e neki, hogy ennyi nyom marad utána a világon, azt válaszolta, hogy biztos eljön az a korszak, amikor ezek is mind egy szálig eltűnnek. A házak halála előtti pillanatainak megörökítése nem csak saját elmúlásunkra rímelnek, hanem felkészítenek arra a gondolatra, hogy minden, amit létrehozunk, véges.
