Ha valaki azt mondja, hogy építészeti portréfilm következik - nem tehetek róla -, rögtön ásítanom kell, hiába próbálom lenyelni. A Budapesti Építészeti Filmnapok Oscar Niemeyer életművéről szóló dokuval kezdődött, amire a közelmúltban elhunyt 103 éves építész iránti tiszteletből ültem be, mégis hangosan tapsoltam a végefőcím alatt. 

Fabiano Maciel Az élet egy lélegzetvétel című filmje akkor készült, amikor Oscar Niemeyer száz éves lett - a film legmegdöbbentőbb élménye, hogy ez mennyire felfoghatatlanul sok idő, főleg ha egy olyan termékeny emberről van szó, mint Niemeyer. Mégis, a cím - ami egyben az építész kedvenc mondása - megmutatja, mennyire kicsinek és jelentéktelennek tartotta önmagát az univerzum léptékéhez képest. Niemeyer Sartre egyik leghűségesebb rajongója maradt, pesszimistának vallotta magát, amit inkább hívnék szerénységnek. 

A film első kockáiban Niemeyer egy álmáról mesél, amiben az ablakán kinézve úgy látta Riót, mint amikor az európai hajók először partot értek, lakatlanul, házak nélkül. A nagy felismerés, hogy Sartre-nak talán igaza volt, amikor azt mondta, hogy a világ jobb hely lett volna emberek nélkül.

A rajz olyan természetes számára, mint a lélegzetvétel, már kisgyerekként folyamatosan rajzolt, akár a levegőbe is. 

Éppen Európában járt, amikor egyik első háza, az Obra do Berço építése folyt, és mire hazaért a ferdére tervezett napellenzőket a kivitelező jobbnak látta kiegyenesíteni. A tervező saját költségén csináltatta újra a lamellákat - ennyit az alázatról. 

Közismert, hogy a New York-i ENSZ székház tervpályázatát Niemeyer nyerte, majd elfogadta a mesterként tisztelt Le Corbusier változtatási javaslatát, így közösen jegyzik az épületet. A filmből kiderült, hogy kicsivel később elismerte Niemeyer nagylelkűségét. 

Ki gondolná, hogy egy új főváros építése hatalmas buli tud lenni. Niemeyer legalábbis így számol be Brazíliaváros születéséről. Az egyenlőség álmát dédelgető építész számára nagy gyönyörűség volt, hogy a születőben lévő városban még nem érződtek a társadalmi különbségek, a mérnök urak együtt iszogattak a munkásokkal. 

Micsoda meglepetés, Niemeyer egyik legszebb házát saját magának tervezte. Amikor Gropius meglátogatta, azzal búcsúzott, hogy szép, szép, csak az a baj vele, hogy nem sokszorosítható. Lehet, hogy akkor felbosszantotta, de évtizedekkel később már jót mulatott ezen a megjegyzésen - a Bauhaust a középszerűség paradicsomának tartotta, egy olyan szabályrendszernek, amihez az építészetnek semmi köze, annak ugyanis az invención és a meglepetésen kell alapulnia. 

Életének Brazílián kívül töltött időszakáról is sokat megtudunk a filmből, például, hogy a félálomban tervezett mecsetet Algériában, vagy hogy Párizsban írt egy remek káromkodós verset, amikor honvágya volt.