Hogyan tudjuk humanizálni a legkülönfélébb technológiai eljárásokat? Mit jelent digitális eszközökkel a kézműves megmunkálás? Hogyan válik nyilvánvalóvá az alkotói felügyelet, és a teljes munkamenet emberi egysége egy robotikus karral tervezett tárgy esetén?

Virtual Insanity címen nyílt kiállítása a Royal College of Art fémműves-ékszertervező diákjainak, akik Silvia Weidenbach vezetése alatt a digitális kraft kifejezőeszközeit vizsgáztatták. A fenti kérdések foglalkoztatták a kurzus résztvevőit: a kézműves jelleget, az esetlegességeket, emberi lenyomatot örző tárgyalkotói morál legforróbb témáját tárgyalták.

Silvia Weidenbach maga is az RCA tréningjén futott rá a digitális ékszertervezés területeire, azóta főképp 3D printelt nyakláncaival, és azoknak egészen furcsa mutációival, réz, és kő intarziás nyomtatott ékszerekkel gyűjti magának a rajongókat.

A kiállítást kísérő rövid beszélgetésen Weidenbach áhítattal beszélt a kurzus résztvevői által is használt Haptic Armról. A robotkar a kéz finom mozgásait érzékelve tulajdonképpen egy digitális lapátként működik: a képernyőn egy anyaggömböt nyesegetünk, pöcögtetünk formára a kar nüansznyi mozgatásával.

Az RCA tanszékén elérhető technológia azonban már egy átemelt gyakorlat az előtte folytatott agyagozásból. Mielőtt ugyanis bárki nekiállt volna egy virtuális spatulával szeletelgetni, valódi agyag formakísérletek születtek.

Kali Ratcliffe egy Alice Csodaországban metaforából dolgozott (fent), az érdekelte, hogy a meséből megidézett szirupos jelképek miként viselkednek egy másodlagos valóságból, a szoftver teréből kilépve.

A viselő aktuális hangulatváltozásait jelző parazitákra Dorry Hsu szerint (a nyitóképen és lent) a jövőben bármikor szükségünk lehet, főleg ha már nem leszünk képesek a legalapvetőebb emberi érzelmeket sem dekódolni.

Meglehetősen homályos leírást kapunk arról, hogy tulajdonképpen mindez mit jelenthet, de majdnem biztosak vagyunk benne, hogy a tervező itt egy társadalomkritikus mesét fejteget, ahelyett, hogy tényleges jogosultságát látná a testékszerekbe helyezhető szenzoroknak. Sajnáljuk, hogy ennél a közhelynél nem sikerült mélyebbre nyúlni, hiszen Yun Chin Hsu cukorkás alienbabái a digitális ékszertervezés minden képzeletet felülmúló példányai, melyek rengeteg 3D printelt társukkal szemben egyáltalában nem kiábrándító, törmelékes műanyagok.

Han Xu nyakéke (fent) a vízsugár kimerevítésével játszik, sajnos itt a formakövető, áttetsző éjszakai fogszabályzóval való rokonságtól nehezen tudtunk elvonatkoztatni, de úgy tűnik, hogy minden diák alapvetően jól szórakozott a kísérleteken.

A kurzuson született összes munka itt tekinthető meg.

Mihály Kamilla