Fotó: Andrew Meredith

Az Oxford Street legnagyobb forgalmát bonyolító Selfridges üzletház úgy tűnik, saját gyökereit és identitását keresi, a BBC-n pár hete indult Mr. Selfridge tévésorozattal párhuzamosan most itt a Silence Room, amely szintén az alapítás éveihez nyúlik vissza.

A 1909-ben átadott, hatemeletes áruház a kezdetektől fogva vevőközpontú, humánus szolgáltatásaira büszke, miközben az őrületes kereskedelmi funkciót diszkrét népnevelési szándékkal oldja.

Harry Gordon Selfridge a direkt marketingkommunikáció helyett ugyanis egészen más eszközöket választott a vásárlók ösztönzésére: az áruházat tulajdonképpen kiállítótérrel fuzionálta. A termékbemutatás olyan módját teremtette meg, amely során kurátorok, designerek és belsőépítészek összehangolt csapata dolgozik azon, hogy a végeérhetetlen kínálat dimenzióin túl tudjunk billenni.

Fotó: Andrew Meredith

De Mr. Selfridge a tárgyérzékeny, műkedvelő közönségen, és a népnevelésen túl a vásárlók idegállapotát is szem előtt tartotta: így alakult ki a vásárlásban passzívan résztvevő látogatók számára a Silence Room, ahová el lehetett vonulni a vásárlás nyűge és baja elől. Ezt a közel százéves gondolatot élesztette most fel az Alex Cochrane Architects építésziroda, amely korabeli dokumentáció híján az ötlet egyszerűségéhez tartotta magát.

Az áruház földszintjén berendezett csendespihenő bejáratánál egy hölgy a cipőnk levételére és elektronikai eszközeink elzárására szólít fel: ez az első játékszabály, amit a legtöbb látogató nem akar betartani.

Fotó: Kóbor Hanna Johanna

Ezután nagyjából egy jógastúdióban találjuk magunkat, a csomagmegörzőkkel történő küzdelem után zokniban trappolunk végig egy folyosón, miközben próbáljuk kiüríteni a fejünket, és felkészülni az emelkedett élményre. A feketébe bugyolált folyosón apró fénybuborékok vezetnek egy nagyobb térbe, a csendszobába, ahol a hangokat a filcborítás puhítja le. A szerencsétlen konnotációkkal bíró hobbianyag hihetetlen átalakuláson megy keresztül, a szigorú élekkel rétegelt formák okosan viselkednek kárpitként is.

A szobán ugyanis egy elnagyolt felületű filcbetétes fapad fut körbe, ahol a megfáradt olajsejkek is elnyújtózhatnak.

Fotó: Andrew Meredith

Nyújtózunk, és várjuk a csodát, de nem igazán érkezik. Az ideiglenesen elkülönített tér ugyanis nem zárja el magát teljesen a külvilágtól, a kávézóban egymáshoz koccanó porcelánok hangját, az épület neszeit folyamatosan hallani. Az alkotók szándéka szerint ez az átszüremlő zaj egy állandó mementoként szolgál, és nem akar túlmutatni egy csinos menedékhely szerepén, ahol tekintetünk a kőszínű filcréteg mélyébe fúródik. Ettől azonban pont olyan állapotba kerülünk, mint az óvodai csendespihenő alatt: egyszerre érezzük azt, hogy el kéne lazulnunk miközben a külvilag zajai folyamatosan elvonnak az aktív pihenéstől, leskelődünk, fotózunk, figyeljük a másikat, hogy tényleg pihen-e, vagy már a Tom Dixon ajtótámaszon töri a fejét.

Egy pár konnektorral viszont tökéletes munkatérre lelnénk benne.

Mihály Kamilla