A Designers in Residence című kiállítássorozat a londoni Design Museum termeit évről-évre négy pályakezdő tervezőnek engedi át, a 2012-ben négy hónapig futó program 10 font értékű előállítási keretet állapított meg a tervezőknek tárgyanként.

A cudar felhívás úgy tűnik igazi adrenalinbomba - a tervezők végeláthatatlan kulturális referenciákat, szociális és persze gazdasági megfontolásokat képesek építeni a párezer forinton előállítható tárgyakba. A kiállított munkák nem szigorúan értelmezett prototípusok, sokkal inkább a pályázatra adott javaslatok kiterjedt, szuperprofi dokumentációi. Az egyes kísérleti fázisok bemutatása ugyanis esztétikai állásfoglalás is egyben, amely segít a beérkező műveket folyamatukban láttatni. A fenti képen és ebben a videóban Yuri Suzuki áramkör-építőjátéka az elektromos eszközök működésmódját igyekszik például közérthetővé tenni

Freya Sewell a gyapjúszőnyeg-gyártás során felhalmozódó mellékterméket használja egy strapabíró, kisköltségvetésű anyag előállítására, a kísérletezés egy kenyérpirítóval kezdődött, ld. a fenti videót

Az erősen leválogatott pályaművek egy intim kamarakiállításon mutatkoztak be, fátyolosan leválasztott pódiumokon. A védelmet adó keltetőfátylak mögött kivétel nélkül erősen élni akaró, finom projekteket találtunk, nehéz közülük választani.

Harry Trimble és Oscar Medley-Whitfield párosát mégis érdemes kiemelni, a Wharfare Tableware étkezőszéria ugyanis a kiállításnak otthont adó múzeum területi meghatározóira is odafigyelt. Stréberkedés helyett két lompos, fiatal tervezőfiút kapunk, akik a létező legnagyobb természetességgel sétálnak le a Temze-partra sarat lapátolni.

Harry Trimble és Oscar Medley-Whitfield tálalóeszközei

A város közel teljes hosszán kurflizó Temze jelenléte ugyanis bármennyire nyilvánvaló, vagy néhol agresszív, viszonylag keveseknek jut eszébe a iszapos víztömeggel közvetlen kapcsolatba lépni. A mostoha sorsú víztömeg így épül vissza a város szövetébe, Harry Trimble és Oscar Medley-Whitfield munkáján keresztül, akik a folyó testéből nyernek alapanyagot egy tálalószett elkészítéséhez. A partról lapátolt sarat agyagozó technikákkal dolgozzák össze, a drabális négyszögletű formákhoz azonban a területtől teljesen idegen satus öntőformákat alkalmaznak. Az agyagozás a – múzeumnak is otthont adó – Wharfware negyedben egykor virágzó fazekaskultúrának is biccent egyet, de a rejtett jelentésrétegek itt még nem értek véget – a sematikus halas tál a múzeumot alapító Terence Conran saját tervezésű kuktája előtt tiszteleg.

Mindez egészen giccsesnek hathat, egészen addig, amíg a projekthez készült videóben nem követjük nyomon a sár útját a műhelyig, a srácoknak ugyanis nincs autójuk, és nem féltek használni a tömegközlekedést sem.

Mihály Kamilla