Génmanipulált Flinstone család, kommuno-nuklearisták, erőtől duzzadó combok, hegységnek álcázott vonatok. A londoni Design Museum 23 év hallgatás után úgy dönt, hogy megtöri a csendet, és egy kamarakiállításon mutatja be a kritikai design legjelentősebb élő képviselőinek munkásságát. Anthony Dunne és Fiona Raby (Dunne&Raby) utoljára a ’90-es évek legelején mutatkoztak be a londoni intézményben, azóta a MOMA állandó kiállításának szereplői, a Royal College of Art előadói, illetve az általuk indított Design Interactions kurzus vezetői, azé a kurzusé, amely évek óta a legsúlyosabb tervezői képzeteket bocsátja rá a világra. Amely szó szerint atomjaiban jelent újat a terméktervezői sémákhoz képest.

Dunne&Raby a kritikai design első megnyilvánulásait a ’60-as, ’70-es évek olasz radikális designmozgalmainak tulajdonítják, azóta azonban eltelt pár év, és úgy tűnik, hogy a szakmának egyre nagyobb szüksége van egyfajta kritikai apparátusra.

Hogyan lesz több a terméktervező puszta történetgyárosnál, aki piaci mozgások szerint rendel újabb és újabb jelentéseket egy gyakorlatilag azonos funkcióval működő tárgyhoz?

Miként monitorozhatóak a jelentősebb technológiai fejlesztések tervezői eszközökkel?

Hogyan harmonizálható az emberiség és a technológia viszonya a terméktervezők által, és főként vannak-e kész válaszaink az ebből fakadó morális felvetésekre?

A Dunne&Raby által kritikai designnak nevezett gyakorlat ezekre a kérdésekre keresi a választ, az ehhez kialakított spekulatív aréna pedig egy olyan gondolattér, ahol kényelmetlenebbnél kényelmetlenebb jövőképek vonulnak fel.

A United Micro Kingdoms tárlat is éppenséggel pont ezen igyekszik: az Egyesült Királyság jövőbeli területét elfoglaló törzsek egyes ideológiák mentén államközösségekre szakadnak, amelyeket a közlekedéshez való viszonyuk segít értelmezni.

A közlekedés tökéletes képe az adott államközösségnek, hiszen sokat árul egy társadalomról, hogy miként vesz használatba közlekedési eszközöket, és hol látja a helyét a többi felhasználó között.

Másfelől kiváló portré az azt biztosító politikai berendezkedésről is, ne is említsünk mást, mint hogy az eszközöket biztosító állam mennyi gondot fordít arra, hogy annak működése átlátható legyen.

Végül pontosan jelzi a technológiai fejlesztéseket is, és mint ilyen, jó eséllyel került Dunne&Raby homlokterébe.

A kiállítás prototípusokkal bocsátja ránk a rettegést, a bemutatott modellek így az alternatív jövőképek egy-egy jellemzően társadalmi mozzanatát jelenítik meg. Az egyik törzs szoftvervezérelt járművei például cukorkaszínű cirkálók, amelyek az ’50-es évek amerikai optimizmusát egy gyönyörű, hidegrázós képpel keverik: az utakon közlekedő gépjárművek nagyjából semmilyen kapcsolatot nem ápolnak majd a külvilággal a forgatókönyv szerint. Az algoritmusokkal központilag működtetett járművek a megfigyelés társadalmának termékei, ezzel szemben a igazi cukorfalatoknak tűnnek.

Anarcho-evolucionisták vs. bioliberálisok

Ez az esztétikai behívás azonban közel sem véletlen: ahogy az ’50-es évek Amerikájában a formatervezők az akkori technológiai vívmányok megszelídítésén küzdöttek - minél selymesebb, minél áramvonalasabb külsőt öltsön az elektronikai tartalom– addig a jövő terméktervezői is hasonlóan hivatottak tetszőleges jelentéseket kapcsolni a legdurvább technológiai átalakulásokhoz.

A cukorkás dobozokkal szemben a kommuno-nuklearista csoport modellje fut, az atomzöld hegységrendszernek álcázott vonatok nukleáris energiával működtettett zárt közösségeknek adnak otthont, amelyek paranoid volta folytonos mozgásra kényszeríti őket. A pixelesen töredezett hegyek gyönyörű iparosmunkák, zamatos modellek, amelyek a termékközpontú kiállításlátogatóknak is igazi élményt kínálnak.

A bioliberálisok a saját, organikusan termesztett puffancsainkkal közlekednek, abban a jövőben, ahol a szintetikus biológia számításai valóra válnak, míg az anarcho-evolucionisták saját testfelépítésüket hekkelik meg közösségileg működtetett járműveikhez, ők a jövő Flinstone családja: erőtől robbanó combjaik, és szokatlanul megnyúlt testalkatuk idomul az emberi erővel működtetett gépekhez.

Bár a Design Museum legjobb szándéka szerint megpróbálta félretenni terméktervezői megszállottságát, a sarokszobába szorított spekulatív design mégsem érvényesül eléggé. A borzongatós jövőképeket az abba avatkozó kurátori hang tompítja, mintha biztosítani akarnák a látogatót, hogy nem hagyják egyedül ebben a sötét, kétes vízióban, ami az azonos szinten elhelyezett Extraordinary Stories kiállítás formalista szemléletétől fényévekre jár.

A kiállítás augusztus 26-ig látogatható, emellett a kiállítás elképesztően informatív weboldala is ajánlott.