Fotó: Hajdú D. András [origo]
Már az elején el szeretném mondani, hogy macskás vagyok, hiszek az Egyiptomi Birodalom óta tartó szimbiózisban, amelyre akkor vallás épült, ma pedig az internet meghatározó szelete. A Magyarhangya által szervezett macskás tesztvetítésre menet mégis két ellentétes vággyal küszködtem, az egyik felem azt kívánta, győzzön a józan ész, a másik viszont már előre bizsergett a lehetséges legnagyobb őskáosztól, amit ötven macska egy moziterembe zárva elő tud adni.
Jelenet a filmből
A szervezők ingyenes tesztvetítést hirdettek a Lurdy Ház mozijába a Bérelj cicát! című japán szatirikus vígjáték vetítésére, méghozzá macskáknak (cicabuszban, gazdástul). A vetítés a Macskamánia egyesület TICA Tradicionális Nemzetközi Macskakiállításának részeként került a programba és szerencsétlen módon pont a kiállítás miatt maradtak üresek a sorok a vászon előtt, ugyanis a verseny másfél órás csúszása miatt csak hat cica ült be a nézőtérre. Induláskor volt némi ficergés, méltatlankodó nyávogások (talán a rosszul tájolt ketrecek miatt?), de összességében jól telt el a közel két óra.
Fotó: Hajdú D. András [origo]
Nemrég a Wired próbálta kideríteni, hogy vajon a mémmé vált macskák gazdái valóban bogaras, maguknak való internetfüggők-e, akik az állat egrecíroztatásával zsebelik be a többmilliós YouTube-nézettségeket. A híressé vált cicák jelentős része Japánban él, ahol a 65 év felettiek nagy problémája, hogy bár várhatóan hosszú ideig, jó körülmények között élnek, a fiatalabb városi generáció gyakran magára hagyja őket, a Tokióhoz hasonló zsúfolt metropoliszok pedig az elidegenedés végső határait feszegetik. Miközben a magánéleti sikereket ma is házasságban, unokákban, örökké mellettünk álló jóbarátokban mérjük, a globális mértékű akadályok ellenére az érzelmi igényeink még mindig az ősi alapokra épülnek, így könnyű menthetetlennek érezni magunkat.
A Bérelj cicát! című film rendezője és forgatókönyvírója, Naoko Ogigami jól adagolja a cukiságot, a melankóliát és a komolytalanságot, ami kulcsfontosságú, ha a törleszkedő szőrös teremtményeken kívül másról is akar mesélni. A fejezetek között bejátszott pár másodperces, a klasszikus internetes videókat idéző öncélú felvételek viszont jól mutatták, hogy a rendezőnek nincsenek hiú ábrándjai arról, hogy a nézők valójában miért vesznek jegyet a filmre.
Fotó: Hajdú D. András [origo]
Sayoko, a főhősnő furcsa, képlékeny életet él, amelyben a tucatnyi macskájának gondozása, az elhunyt nagymamájával való beszélgetés és a macskakölcsönzés adja a fix pontokat: a tóparton kézikocsival és megafonnal jár körbe és a “Magányos? Béreljen cicát!” szlogent harsogja. Lényegében a megafonba kiáltja a nyugati kultúra szégyenét, a magányt. A macska a metafora, a kölcsönző és a kölcsönzött cinkosságában átváltozik egy régen eltűnt emlékké, a hibáinkat elfogadó ragaszkodássá, vagy bármivé, amire az embernek szüksége van ahhoz, hogy továbblépjen a boldogtalanság állapotából.
Fotó: Hajdú D. András [origo]
Jelenleg tehát az érvényes játékszabályok megengedik, hogy fanatikusan rajongjunk egy másik ember cicájáért, de a macskás öreglány képében testesítik meg mindazt, amit el kell kerülnünk, ha meg akarjuk őrizni a méltóságunkat még magányosan is. Házikedvencet tartani ugyanakkor jó, ezt nem csak a brit tudósok tudják igazolni. Az állatok kiszolgáltatottsága, ragaszkodása, önálló vagy kivetített személyisége sok lyukat befoltoz a sérült egón, ha ezeket tudatosan éljük meg, az a saját személyiségünket, ezen keresztül pedig az emberi kapcsolatainkat is fejlesztheti. Tehát ne szégyellje senki ha úgy érzi, kölcsönözne egy macskát!
Kóbor Hanna Johanna
Még több képért kattints ide! A Das Modellt pedig kövesd a Facebookon is!
