Tomek Rygalik a kortárs lengyel design egyik legismertebb alakja, aki varsói stúdiójából egy sor menő világcégnek dolgozik. Főleg bútorokat készít, de tanít angol és lengyel egyetemeken is ipari formatervezést. Meglepő kijelentéseket tartalmazó interjúnkból sok más mellett kiderül, hogy a recycling nem is olyan jó dolog, mint aminek látszik, hogy a kelet-európai sufnituning-mentalitás a nyugati világ javára válik, és elhangzik az örökérvényű jótanács is: sokkal több értelme van kevesebb, de igazán jó minőségű tárgyat venni. A végén arról is elmondja az elméletét, hogyan lehet kelet-európai tervezőként kilépni a nemzetközi porondra.

Fotók: Tuba Zoltán (Origo)

Ha belép egy szobába, belepillant egy reggeli beszélgetős műsorba vagy megnéz egy filmet, mire figyel elsőként? A bútorokra? El tud vonatkoztatni a munkájától?

Tény, hogy sokat figyelem a bútorokat, de nem a reggeli műsorokban, mivel nincs tévém. A vállalati enteriőrök sem igazán érdekelnek. Olyankor viszont bekapcsol a kíváncsiságom, ha látok valami nyers dolgot. Például egy lyukat egy építési telken, ami körül ott hever néhány eszköz. Vagy ha mondjuk Dél-Spanyolországban utazok és látok egy kopottas bárt a helyi emberekkel, eltört székekkel, asztalokkal – az ilyen bútorok érdekelnek, ezeken el szoktam gondolkodni. Az olyan közeg nem izgat túlságosan, ahol az utolsó szálig ki van találva minden. Jobban szeretem a kicsit tökéletlen, esetlen dolgokat, amik nem feltétlenül szépek, inkább furcsák. Vagy egyszerűek, például amikor valaki összeeszkábál magának egy padot a háza elé, és a pad kialakításban van valami egyedi.

A lodzi TED-talkson azt mondta, hogy a design segítségével bárki megmutathatja nemzeti kulturális örökségét. Az ön designszemlélete mennyire fakad a nemzeti-kulturális hátteréből?

Lengyelországban csak két évet foglalkoztam designnal, utána évekig az Egyesült Államokban és Londonban tanultam nemzetközi közegben. Egyébként sem gondolom, hogy a design manapság nagyon nemzetalapú lenne. Az előző évszázadban még nagyon karakteresen elkülöníthetők voltak a nemzeti sajátosságok, gondoljunk csak a skandináv, az olasz, a japán vagy akár a német designra. Manapság viszont a nagy designcégek a világ legkülönbözőbb pontjairól gyűjtik be a tervezőiket, így egyazon cégen belül is összekeverednek a különféle kultúrák. Könnyen előfordulhat, hogy egy spanyol tervező mondjuk egy skandináv megrendelőnek dolgozik. A design világa most nagyon glokális, és mindenki ugyanabból a felhőből meríti az inspirációt, az internet mindent mindennel összeköt.

Ha kicsit mélyebbre tekintünk, vannak persze bizonyos kulturális hasonlóságok a gondolkodásmódunkban. Most azért vagyok Budapesten, mert meghívtak a Magyar Formatervezési Díj zsűrijébe. Itt azt láttam, hogy a magyarok és a lengyelek hasonlítanak abban, hogy nagyon kritikusak, és néha negatívak is. Ez pedig nyilván befolyással lehet arra, hogy milyen tárgyak születnek: mert ha valaki kritikus, akkor az utolsó részletig mindent megkérdőjelez, és mindenben találni fog egy apró hibát. De ha a folyamat végén pozitívan áll hozzá, akkor azt is eredményezheti ez a mentalitás, hogy menet közben kiküszöböli a hibákat. Persze csak akkor, ha a negatív hozzáállása és az elégedetlensége eleve nem gátolja meg abban, hogy nekilásson a munkának.

A közös múltnak van valamilyen hatása a jelenben alkalmazott megoldásokra?

A kelet-európai országokat valamennyire tényleg összeköti a kommunista múltjuk. Az emberek megszokták, hogy találékonyan használják fel a rendelkezésükre álló eszközöket; hogy limitált forrásokból hozzál ki a legtöbbet és ezek segítségével jussanak alapvető megoldásokra. Svájcban például ha megoldást keresel valamire, odamész, ahol a megoldást kínálják, fogod és beilleszted. Magyarországon, Lengyelországban vagy Csehországban más a helyzet: itt az ember körüljárja a problémát, és néha egészen érdekes végeredményre jut. Úgyhogy ilyen szempontból valóban létezik az ún. kelet-európai karakter, de ahogy korábban is mondtam, ez ma már nem annyira releváns. Én például egy olasz cégnek is dolgozom, és fogalmam sincs, mennyire „olaszos”, amit csinálok.

A nemzeti jelleg ugyanakkor mégiscsak számíthat valamit, hiszen egy csomó nagy cég – köztük a Thonet, a Vitra vagy a BoConcept – foglalkoztat lengyel bútorkészítőket, köztük sok fiatalt. Lengyelország a világ negyedik legnagyobb bútorgyártó országa.

Igen, de Lengyelország főleg beszállító: nagy nemzetközi cégeket lát el, akik világszerte jelen vannak. Az a tény, hogy sok nálunk a gyártó, önmagában még nem jelenti azt, hogy magas színvonalú lenne a végeredmény. Van persze ilyen is, de hiába mozog Lengyelországban szélesebb skálán a gyártás, a magyar bútorkészítők sokszor jobb és kifinomultabb minőségű termékeket hoznak létre – és dolgoznak gyakran Nyugat-Európa felé.

Az olyan országok, mint Magyarország vagy Lengyelország már nem sokáig fognak olcsónak számítani, úgyhogy szerintem a jövőben egyik ország sem támaszkodhat csak arra, hogy másoknak termel. Inkább olyan designra kellene koncentrálnia, ami érdekli a világot. Sokkal okosabb lenne a kreatív ipart fejleszteni Magyarországon, semmint a termelésbe ölni pénzeket, hiszen már úgysincs háttéripar. Lehetővé kell tenni, hogy a fiatal designerek létre tudják hozni a saját designcégeiket, és innen tudjanak dolgozni a nagy nemzetközi cégeknek.

Ahogy ön is teszi Varsóból, de erről beszéljünk később. Tavaly ugyanitt feltettünk egy kérdést a honfitársának, Zuzanna Skalskának. Öntől is megkérdezzük ugyanezt: mond olyan szocialista designelemet, amely a mai napig sikeres tudott maradni, vagy amelyet a régió sikeresen adaptált a jelenbe?

Részben már választ adtam erre: a találékonyság. És még egy példa: a globális gazdaság változik. A válság annak az eredménye, hogy a liberális gazdasági rendszerben valami rosszul működött, ami a nyugati világ kreálmánya volt. Európa a válság után elkezdett más stratégiák után nézni. Olyanra gondolok, hogy ha manapság elromlik valami, kevésbé dobják el az emberek, inkább megjavítják. A konzumtársadalmakban ennek nincs hagyománya, hiszen az emberek ahhoz voltak hozzászokva, hogy tárgyakat vesznek, amik ha elromlottak, eldobták őket és vettek helyettük újakat. Mindeközben itt, a régiónkban léteznek olyan kis javítóműhelyek, amik nem így gondolkodnak és a mai napig fenn tudtak maradni.

Ez a változás a tárgytervezésre is hatással van: olyan tárgyakat kell tervezni, amiknek hosszú az élettartama. Ne az aktuális divatot kövesse, legyen időtálló, minőségi darab, és ha valamikor elromlik, meg lehessen javítani. A kelet-európai örökségnek köszönhetően számunkra ez természetes; és most már a nyugati világ is átvette ezt a szemléletet. Vegyük például az aktuális angol designt: összebütykölik a dolgokat, tombol a DIY és minimalista megoldásokkal dolgoznak. Részben azért, mert már ott sem folyik ipari termelés. Van egy nagyon jó kezdeményezés, a Fixperts, ahol designerek segítenek a mindennapi problémák megoldásában és erre bíztatják az olvasóikat is. A fogyasztói társadalmaknak a jövőben ezt a kelet-európai gondolkodásmódot kell követniük, különben egy újabb válsággal kell majd szembenéznünk.

Szorosan összefügg ezzel a környezetbarát design gondolata is. A fenntartható design a designfilozófia egyre erősebb része. Mit gondol erről?

Ez valóban az előző téma része. Amikor sok erőforrásra van szükséged ahhoz, hogy bonyolult dolgokat állíts elő, az eldobott dolgokat pedig reciklálod, akkor az átalakításuk még több energiát fog igényelni. Ezért az ilyenfajta eco-design vagy recycling szemlélet szerintem nem egy érett modell. Az igazán érett modell – és ez a környezetvédelem tudatosabb módja is – szerintem az, ha végiggondolod a termék életét a születésétől kezdve a működésén keresztül odáig, hogy mi lesz vele, amikor befejezi a pályafutását. A jó designerek filozófiájában mindig is benne volt, hogy tartós dolgokat akartak tervezni. Mert azzal, ha reciklál az ember, még nem old meg semmit - az említett rengeteg energiafogyasztás miatt. Önmagában valami csak azért, mert újrafelhasználható, még nem jobb annál, mint ami nem reciklálható, ám nagyon hosszú ideig tudjuk használni. Vehet az ember olcsón bútort egy nagyáruházban, amit aztán másfél év múlva kidob. Ez azt jelenti, hogy tizenöt év alatt tíz darabot vesz belőle. Lehet, hogy egy időtálló bútor harmadába kerül ez a tárgy, ám sokkal többet kell venni belőle egységnyi idő alatt. Úgyhogy amellett, hogy a tartós tárgyak sokkal környezetbarátabbak, gazdaságosabbak is. Az én értelmezésemben ez a fenntartható design. És ebben sincs semmi új.

Egyszer kidobott bagettekből készített egy asztalt. Ez az ész nélküli reciklálás kifigurázása volt?

Egy workshopra készítettük a Vienna Design Weekre a feleségemmel, Gosiával. Ételpazarlás témában voltunk meghívva, és az asztallal erre akartunk reflektálni. Olyan bagetteket használtunk, amiket egy pékség kidobott, tehát már eleve szemét volt. Mi építőelemként használtuk fel őket – mint máskor a fát, a fémet vagy a műanyagot - azért, hogy párbeszédre ösztönözzük az embereket. A visszajelzés szuper volt, sokaknak sokkoló volt a látvány, egy csomó ember megütközött azon, hogy kenyérből készítünk asztalt, hiszen az emberek fejében nagyon mélyen benne van, hogy nem szabad kidobni a kenyeret. Miközben simán bedőlnek a marketingnek és túl sok ételt vásárolnak, nem csak annyit, amennyire igazából szükségük lenne.

Sok magyar tervező  szívesen lépne ki önhöz hasonlóan a nemzetközi porondra. Van valami örökérvényű receptje erre?

Azt hiszem, van egy képletem. Először is jó, ha az embernek van egy jó projektje. Érdemes sok projektet kitalálni és kiválasztani közülük a jókat, de ne gondoljuk túl őket. Nem szabad túl sok időt tölteni a gondolkodással. Érdemes mihamarabb cselekedni, mert amint elkezdi a megvalósítást az ember, az olyan, mint az edzés. Ha nem ad magának elég esélyt a gyakorlásra, nem tud fejlődni. És nem érdemes azon sem töprengeni, hogyan lehet az ötletéből valami óriási dolog. Mert az vagy lesz vagy nem.

A második pont, hogy csak olyannal érdemes foglalkozni, amiben tényleg hisz az ember. Az én munkám például egyáltalán nem könnyű, sőt: nagyon makacsnak, következetesnek és kitartónak kell lenni hozzá, és folyamatos koncentrációt igényel. Mindezek miatt szerintem nagyon kell szeretnie embernek, amit csinál, máskülönben előbb-utóbb elveszíti az érdeklődését, és lemorzsolódik.

A harmadik fontos dolog pedig az, hogy kommunikálj! Lehet valaki a világ legnagyobb tehetsége, ha nem mutatja meg a munkáját – mert mondjuk túl félénk vagy aggódik, hogy lekoppintják -, soha nem fogja megtudni a világ, micsoda tehetség is valójában. Told a többiek orra elé a munkád, kollaborálj, ne legyél túlságosan védekező. Bárkinek lehetnek jó ötletei, úgyhogy nem csak az ötlet a fontos, hanem a megvalósítás módja is. És ne sokat töprengj azon, hogyan fedezed majd a megélhetésedet, mert ez nem a világ legjövedelmezőbb foglalkozása. Ha valaki pénzt akar, az menjen a bankszakmába!

Tomek Rygalik beszélgetésünk előtt pénteken tartott előadást Budapesten, legközelebb az őszi Design Hétre érkezik Magyarországra.