A London College of Fashion időszakos kiállításokat rendező galériája Framed! címmel hirdette meg azt a két hónapos szemüvegmustrát, amely a látásjavító eszközök esztétikai forradalmát jeleníti meg az elmúlt 70 év leglehetetlenebb darabjain keresztül.
A szemüveg megformálásának fontosabb divattörténeti momentumain egy grafikákkal tüzdelt idővonal vezet keresztül, Emily Forgot rajzai oldják az időrendi leírások tanító jellegét. A falon futó kisokos az először 1268-ban, Roger Bacon által említett látásjavító lencséktől egészen 1992-ig vezet, ahol a sötétített szemüveg már személyes védjegyként jelenik meg: Karl Lagerfeld tekintetét elvesztettük, helyette két fekete lemez tekint vissza ránk. A dátum ünnepélyes jellegét egy limitált széria adja, ugyanis Lagerfeld ebben az évben jelenteti meg azt az ezer darabos, Gold kollekciót, mely egyértelműen az olasz Ettore Sottsass tervezői tevékenysége előtti tisztelgés.
A kiállítás fontosabb korszakolásaiból kiderül, hogy a divatipar hogyan fedezte fel magának a látáskorrigáló eszköz üzenet-értékét, és miként tette azt a megjelenés egyik legfontosabb elemévé egy erős, tudatos branding folyamat által.
Ez a márkaérzékeny megközelítés már az 1600-as évek optikai vállalatainak sem volt idegen, a C. W. Dixey and Son cég például apróbb gyémánt- és patina berakásokkal tette egyedivé a termékeit. A gyengénlátók nagyobb tömegei számára azonban ez egészen 1948-ig nem hozott érzékelhető változást, az Egyesült Királyság területén csak ekkor lépett érvénybe az a közegészségügyi terv, amely többek között a szemüveget is díjmentes szolgáltatásként kezelte.
A kiállítás az első divattörténeti jelentőségű kereteket az ötvenes évekre datálja, Ray Stegeman eredeti Wayfarer modellje, vagy Pierre Marly első párizsi üzlete már a divatmagazinok közönségét szolgálják ki, a Vogue ugyanis ekkor engedi be az üzletág első egyoldalas hírdetéseit.
A hatvanas évek természetesen a szemüveggyártás terén is a műanyag köré szerveződik, miközben a formai újítások a párhuzamosan futó művészeti mozgalmakért, az op és pop art irányelveiért nyúlnak át – hatalmas gülü modellek és robosztus tv formák keretezik az arcot. A fő pr-munkát akarva-akaratlan a közszereplők végzik, Lennon egy huszas évekbeli, nagymamás vonalvezetésű darabot porol le, de olyan jól megtervezett kampányok, mint a Ki van a Foster Grant mögött? egyik akciója is Woody Allen népszerűségére támaszkodik.
A gyűjtemény külön figyelmet szentel annak a folyamatnak is, amikor a nyolcvanas években a szemüvegszár igazi brandingfelületté válik. Komplett, elnagyolt logók verik szét a szemüveg testét, ennek utángyárott modelljei manapság is érthetetlen büszkeséget váltanak ki viselőjükből.
A történeti szemle itt persze nem ér véget, a timeline-on azt vizsgáljuk tovább, hogy Michael Jackson vagy épp Lady Diana keretei hogyan alakították a közízlést, és melyik gyár kampányából lehet ismerős Andy Warhol vagy Grace Jones végletekig maszkolt, fekete-fehér plakátja: l.a. Eyeworks!
Mindezek ellenére a kiállítás a grafikus idővonalra épít, ez azonban kevés az élményszerű bemutatáshoz, a számok így is számok maradnak, amelyek nem ízesülnek a leválasztva bemutatott szemüvegkeretek zsúfolt üvegkirakatával. Ám a Framed! Contemporary Eyewear in Fashion még a döcögős kurátori elképzelés ellenére is szép emlékeztetője annak, hogy lényegében minden ötlet melegen üdvözölt arra a tárgyformára, amelyben megbízunk és amelytől függünk. Mert amellett, hogy legfontosabb érzékszervünket óvja és segíti, olyan erősen avatkozik az arc egységébe, mint semmilyen más viseleti elem. Büszkék lehetünk rá, ha tudjuk hordani.
Mihály Kamilla
Képek: Fashion Space Gallery
Kövesd a Das Modellt a Facebookon!
