Fotó: Tuba Zoltán (Origo)
Hasonlóan az idén tízéves Design Hét Budapest Metszéspontok című, nemzetközi válogatáson alapuló nyitókiállításához a fesztivál nagy része is a design határátlépéseivel foglalkozik, azzal az egy-két évtizede egyre látványosabb keresztbefertőzéssel, ami a művészettel és a a tudománnyal is összeférhető területeket teremt a tervezés számára.
A 19. század második felében, a művészettől mesterségesen leválasztott tudományterületek most újra a világ empirikus megismerése felé mozdulnak, kutatók dolgoznak együtt tervezőkkel, és keresik az emberi környezet alakíthatóságának teljesen új szisztémáit. A designer ebben a szerepkörben nem kevesebb, mint az emberi érdekek képviselete, a technológiát monitorozó szerv, amely látszólagos művészi túlkapásokkal és erős szerzői eszközökkel mutat fel zavaró vagy épp csak zavarbaejtő jövőképeket. Tényleges, megoldásorientált tervek helyett elérhető technológiák, ráhatások, és azok lehetséges következményei izgatják.
Fotó: Tuba Zoltán (Origo)
Ennek köszönhetően a Design Hét Budapest nyitókiállítása idén talán először mozdul el egy tárgyközpontú megközelítéstől, forma és funkció horizontjáról, és a tervezés környezetére, az azt lehetővé tevő technológiák alkalmazására, és egy folyton változó viszonyrendszerre helyezi a hangsúlyt.
A kiállítótér négy körbejárható blokkra oszlik fel, a történetetmesélés, a kézművesség, a technológia és a természet rajzolja fel a kortárs design főbb irányait. Szerencsére ezek a kategóriák nem ártanak a kiállítás folytonosságának, és nem is akarnak definitív jelentéseket létrehozni.
Fotó: Tuba Zoltán (Origo)
Ezek közül a történetmesélés a többinél jóval anyagtalanabb halmaz, és sokszor ezen határátlépések mindegyikére jellemző, ezért lehet indokolt külön blokkban beszélni róla. Az elbeszélő tervezés alapvetően a környezettel való kapcsolatunkat figyeli, óvja és teremti újra, épít be jellemzően lokális jelentésrétegeket. Ezt néha nehéz nem fenntartásokkal kezelni, hiszen amúgy is narratív, időben kibomló tárgyi momentumok alkotják a környezetünk, amiben rendkívüli giccsként tud működni egy ilyen mesteséges emléktár. Az ilyen jellegű, szerzői projektek többnyire persze nem az otthon melegébe készülnek, inkább kulturális tréninget jelentenek a fogyasztók számára.
Fotó: Tuba Zoltán (Origo)
A természet tervezhetősége, új gyártási technológiák vagy éppen a mesterségbeli tudás rendezik a másik három csoportot, melyek között magyar longboardot, vagy génmódosított baktériumrajzot egyaránt találunk, nehéz bármit is kiemelni a válogatásból.
A négy blokkot felosztó négy paraván keményen fogja a gyűjteményes kiállításoknak kevéssé alkalmas teret, és így megtörténik a csoda: az egykori MÁVAUT épület aulája végre nem eszi meg a benne szétszórt kisebb tárgyakat.
Fotó: Tuba Zoltán (Origo)
Ez a négy paraván egy erős kurátori jelenlétet feltételez, a blokkokat bemutató szövegek világosan olvasható, összefogott gondolatok, nem alibiszövegek, és nem kiszolgálóegységek, hanem erős mankók a fogalmilag gyenge lábakon álló magyar designkultúrának. A paravánként beállított szöveges táblák így egyrészt kijelölik a lehetséges látogatói irányokat, másrészt hagynak egy keveset a felfedezésnek is.
A kiállítás idei kutárora Szemerey Samu, társkurátora Tornyánszki Éva, az épített elemek a Minusplus Építésziroda, a grafikai arculat pedig a Hidden Characters munkája.
Fotó: Tuba Zoltán (Origo)
