Belépni Tim Walker divatfotós kiállítására olyan, mintha a Csodaországba vezető nyúlüregbe esnénk. Avedon tanítványaként mindent tud a fotóról, gigantikus díszleteivel a végletekig feszíti a műfajban rejlő lehetőségeket, melyek bizarr, romantikus, meglepő képzettársításainak adnak teret. Többek közt a Vogue lapjairól ismerős sorozatok ezúttal a harmadik dimenzióba lépnek a londoni Somerset House-ban, ugyanis a fotók mellett a titkos raktárak mélyéről előkerült kellékeket is láthatjuk.
Walker felforgatta a divatfotózás szabályait - sorozataihoz olyan méretű stábot mozgat, mintha egy mozifilmet forgatna. Gigantikus költségvetésű, nagyszabású minden egyes anyaga, ahogy a szabadjára engedett fantázia megköveteli. Szemfényvesztés, mágikus helyszínek, elvesztett arányérzék - a fizika törvényei érvényüket vesztik Walker világában.
Sok-sok párhuzamos valóság bontakozik ki a szemünk előtt, az egyes sorozatok nemlétező mesék illusztrációi, amelyek nem mindig érnek jó véget: a varázslat nem mindig cukormázas nosztalgia, a mese sötét oldala is teret nyer. Walker szeret hozzányúlni ahhoz a sötét dobozhoz, ahová gyerekkori szorongásainkat rejtettük. Van itt minden, az ágy alatt bújkáló szörnyektől, a Tim Burtontől kölcsönzött csontvázakon és boszorkányokon keresztül, a repülő-szerencsétlenségekig.
"Úgy gondolok a fotóimra, mint megannyi titkos szobára. Senki nem tudja merre van ez a szoba, mert egy nagyon régi ház legfelső tornyában rejtőzik" - nyilatkozza a kiállítás falán Walker. Képei úsznak az asszociációs játékokban, jelképekben, de nincs megfejtőkulcs, művészete ösztönös szürrealizmus.
A megrendezettség ellenére a kompozíciói nem merevek, nem vonalzóval méricskélt üres pózok. Teátrálisak, de mozgásban vannak, és a véletlen is nagy szerepet játszik bennük, könnyen előfordul, hogy valami elmozdul, nem terv szerint alakul, hiszen a modellek nem bábuk - még akkor sem, ha olykor felhúzható játékbabaként ábrázolja őket.
Nagyon fontos a divattal való kapcsolata - komplett sztorikat költ egyes darabok, kollekciók köré, és ahogyan sajátos vízióiban értelmezi őket, lényegében többet tesz hozzájuk, mint az összes divatkritikus együttvéve. Képei értelmezőek, de nem veszik halálosan komolyan magukat. Jó példa erre Christopher Kane 2011-es darabjaihoz fotózott anyaga, amelyben színes, rezgő kocsonyára hajazó kalapokat ad a modellekre, hogy érzékeltesse a kollekció elmosódó, puha, ruganyos vízióját.
Nem riad meg a giccshatártól sem, ha romantikára van szükség, előhúzza a zsebéből egy bajor herceg óriás hattyúcsónakját. Másutt Rajzák Kinga szomorkodik egy repülő csészealj szélén, mintha egy lerobbant autó motorházán ülne. Előfordul, hogy kép és fotózás valóságsíkjaival játszik, például amikor a harsány Valentino-ruhák mellé figyelmeztető táblák vörös karikáit, háromszögeit tartják, már a konceptuális fotó határát súrolja, Gerhes Gábor képei jutnak eszembe róla.
Abban, aki csak a nagyköltségvetésű, barokkos vízióit ismeri, felmerülhet a gyanú, hogy Walker valójában kevésbé ért a fotózáshoz, mint a büdzsé feltornázásához. De a kiállítás felvonultatta végtelenül egyszerű portréit is, amelyekhez nem kellett hatalmas stáb - csak egy-egy apró ötlet, gyönyörű fények, kitalált smink. Az egyik legerősebb Tilda Swinton reykjaviki portréja, de az is elég megrázó pillanat volt, amikor az egyik teremben szembetaláltuk magunkat a koponyára támaszkodó Alexander McQueennel.
Amikor a kiállítás utolsó szobájában egy óriásbaba meredt ránk horrorba illő üvegszemeivel, szinte már vágytunk rá, hogy kilépjünk a Somerset House tágas udvarára. Önmagában egy-egy sorozat is nagyon megrázó, felkavaró, izgalmas, meghatározó tud lenni, így egymásra halmozva viszont garantált a túladagolás.
