Fotók: Design Hét
A Design Hét Budapest programsorozat nemzetközi meghívottjaként számos showmant köszönthettünk az elmúlt években. Ezt a díszvendég modult kapta örökségül az idei rendezvény is, most azonban a szokásos popos képviselettől eltérően egy mértékletes olasz úr érkezett előadni, Michele De Lucchi, a Politechnico di Milano professzora, egykori Memphis alapító tag.
A világ egyik legnagyobb példányszámban eladott lámpájának tervezője azonban nem designtörténeti legek, és nem is az egyedi, megismételhetetlen látásmód miatt lehetett nekünk érdekes, hanem amiatt az életút miatt, amit az ipari formatervezés változó körülményei között járt be.
De Lucchi életműve rendkívül szerteágazó, tervezett például gyalogoshidat Grúziának, a földöntúli szépségű Neues Museum installációs megoldásait neki köszönhetjük. A MOME-n tartott előadásán jártunk, összefoglaljuk a lényegét.
Az életrajzi előadások mindig magukban hordozzák a nagy megfejtős designmeghatározásokat, ami jelen esetben egy szakáll, Michele de Lucchi szakálla volt. A kedves sztorizgatásból kiderült ugyanis, hogy a professzor első céltudatos formaterve az arcszőrzete, amit azért növesztett, hogy meg tudják különböztetni ikertestvérétől. Egy ikertestvér felgyorsíthatja ezeket a folyamatokat, de De Lucchi szerint a személyiségtervezésen változó időközönként mindannyian átesünk, és így működünk designerként az élet legnagyobb feladataiban.
Miért nevezi bútornak?
A pályakezdő évek bepillantást adtak az akkori olasz tervezői mozgalmakba, saját társadalmi szerepüket kutató designereket láttunk nadrágra vetkőzve, Ettore Sottsass és az akcionizmus találkozását. Ezek a viszonyok kedvezőek voltak a Memphis csoport megalakuláshoz, melynek a designtörténet talán legkedvesebb posztmodern bútorait köszönhetjük.
Kedves és posztmodern feltehetőleg azért volt összeférhető, mert a fagyos sültkrumpli és neurotikus kékek barátságos, megszemélyesített formákban jelentkeztek. Megvásárolni persze senki nem akarta azokat, de De Lucchi szerint akkoriban hetente jelentek meg különböző magazinok címlapjain, az emberek rettentő kíváncsiak voltak, hogy milyen elgondolásból illeszt össze valaki élénk színű építőkockákat, és nevezi azt bútornak. De Lucchiék egyébként rettentően jól szórakoztak és még ennyi év után is szomorúan gondolt vissza a csoport feloszlására.
Ezután a professzor arról mesélt, hogy a nyolcvanas évek technológiai áttörései miként rendezték át az ipari formatervezés területeit, és milyen új követelmények elé állítottak a tervezőket. De Lucchi éveket töltött az elektronikai eszközöket gyártó Olivettinél, ott tanulta meg az ipari előállításban látni és láttatni a szépet, nagyjából olyan lakossági módon, ahogy az ókori művészek a táradalommal arra szerződtek, hogy a természetben rejlő szépséget legjobb tudásuk szerint ábrázolják.
Ebből az időszakból származik az az emléke is, amikor a Sony tokiói gyárlátogatásán egy csapat tervezőmérnökre nyitották rá az ajtót, akik egyes eszközök kapcsológombjait fejlesztették egy erre külön kijelölt teremben. De Lucchi csodálatraméltónak nevezte ezt a precizitást, ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy egy jó formaterv holisztikus megközelítést kíván, és egyes, egymástól elváló területek szakértelme önmagában kevés ahhoz, hogy érzékeny, jó megoldás szülessen.
Ha nem jut eszébe semmi, lámpát tervez
A professzor bevallotta, hogy amikor nem jut eszébe semmi más, főleg lámpákat tervez, meg egyébként is: a lámpa jutalomjáték, technológia és formaterv érzéki találkozása, amely kevés más tárgyban nyilvánul meg hasonlóan.
Ez szép gondolat, ám már nem annyira időtálló, hiszen a jelen legérdekesebb kérdései mind a rendelkezésre álló új technológiák beépítése, felhasználása köré csoportosulnak. A megközelíthető, barátságos, biztonságot sugárzó high-tech egészen más felületeken él tovább, mint amiről De Lucchi mesél, illetve a jelen designelméleti aggályai pont arról szólnak, hogy mennyiben dolga egy tervezőnek elrejteni, szintetizálni, egyértelművé tenni közel sem egyértelmű rendszereket.
Végül a professzor saját alapítású cégéhez, a Produzione Privatához érkezik meg, ahhoz a kisszériás termékeket gyártó stúdióhoz, amely négy évtized tanulságát a mesterségbeli tudásban összegzi.
Bölcs tanács
De Lucchi szerint ezek a műhelyek nem az ipar ellenében, hanem pont annak javára működnek, sőt, minden ipari cég kötelező jelleggel tarthatna olyan kézműves laborokat, ahol a hibalehetőség megtartása a tökéletes terveket serkenti. Nem volt egészen világos, hogy a kézműves gondolat hogyan tud tovább élni egy szegmentálódott, részleteiben történő előállításban, mindenesetre a legtöbb elektronikai cég valóban működtet olyan kutatóműhelyeket, melyeket ötletbörzére tartanak fent.
De Lucchi levezetésként három MOME-s diák munkáit véleményezte, ezek közül az egyik Fekete Tamás ollóterve volt, ami előbb ért el a Wired magazinhoz, minthogy észbe kaptunk volna. A piaci elhelyezést fontolgató tervező a lehető legbölcsebb tanácsot kapta De Lucchitól: ne csak a termék tudását fejlessze, hanem teremtsen körülményeket az érzelmi viszonyulásnak is.
