Úgy gubbaszt a Design Terminálban az Olasz géniusz 150 éve című kiállítás, mintha a vendéglátók megfeledkeztek volna a kedves olasz vendégről, aki hiába vár a reptéren, nem ment ki érte senki. Eltévedt technikatörténeti átutazókiállítás az egykori buszpályaudvar várócsarnokában. 

Szegény olasz tolmácsot sem kapott, pedig angolul kissé nehezen kommunikál. Számtalan utazókiállítás fordul meg Budapesten, de nem emlékszem, hogy valaha találkoztam volna olyan tárlattal, amely kénytelen volt az anyanyelvén beszélni hozzám. Valahol a Terminál eldugott sarkában találok egy füzetet, amelyben olvasható a kiállítás szövegeinek magyar fordítása - de sétálgatás közben, félszemmel olvasva belegabalyodom a mondatokba, erős a gyanúm, hogy nem az eredeti olasz szöveget, hanem az olaszos angolsággal fogalmazott másodlagos anyagot próbálták magyarra ültetni, így kophatott le róla szép lassan az értelem. Képek nincsenek a katalógusban, aki nem tud olaszul vagy angolul, annak kihívás lesz összepárosítani a tárgyleírásokat a tárgyakkal - aki pedig tud, annak úgysincs szüksége magyar szövegre. 

Az olasz elmét fényező kiállítást a New York-i Olasz Intézet rendezte az olasz Külügyminisztérium megbízásából. Már az első fél percben leesik, hogy nem egy designkiállításon járok, hiszen mindenféle biológiai kutatási eredményekkel, gyógyító innovációkkal találom szembe magam. A biodesign korában nem lehet kijelenti egyértelműen, hogy ez nem design - viszont a kiállítás nem segít abban, hogy meglássuk a tudományos eredmények mögött a designeri gondolkodást - és ez igaz a többi szekcióra is. Egyetlen szó sem esik arról, hogy a tárgyaknak tervezői is vannak, nemcsak feltalálói. Ez, kérem, egy komoly tárlat, hippiknek, művészeknek, színezgető designereknek itt nincs helye.

Szigorúan egzakt technikatörténeti kiállítás, ami tudósokról és találmányaikról szól. Még akkor is, ha magát a találmányt már korábban valaki feltalálta (aki nem olasz), és az olasz géniusz valójában egy új formatervben nyilvánult meg. Mosolyogtam a kiállítás csajozós sajtóanyagán, amelyben miközben azt fejtegetik, mennyi mindent köszönhetünk az olaszoknak, a nagy igyekezetben Alessandro Crutónak tulajdonítják a villanykörtét, Camillo Olivettinek pedig az írógépet. Egy általános iskolás is tudja, ki találta fel a villanykörtét, a Google pedig egy perc alatt megmondja, hogy például Mark Twain a Tom Sawyer kalandjait írógépen írta, egy másik évszázadban - és nem Olivettin, pedig az bizonyára úgy simult volna a keze alá, mint egy hízelgő kiscica, szemben az első generációs, bumfordi Remingtonnal. 

Nem Olivetti találta fel az írógépet - ahogy nem a Braun mérnökei fejlesztették ki a lemezjátszót vagy rádiót, mégis designtörténelmet írtak.

Ha már rádió, az valóban egy olasz, Marconi érdeme, aki nyilvánvalóan helyet kapott a kiállításon. Fejet hajtok a vezetéknélküli kommunikáció ősatyja előtt, de mégsem ő jelenti számomra az olasz géniusz igazi természetét. Ami a háborúból felálló Németország számára a Braun, Olaszországban az Olivetti: ugyanaz a friss és bátor vállalkozói személet, akik elsőként megengedik maguknak, hogy a tárgyakra nem pusztán mérnöki teljesítményként tekintenek, hanem a technológia háttérrel azonos rangba helyezik a tárgyak használhatóságát és szépségét. Az Olivettinél olyan munkaeszközök gyártásán fáradoztak, amivel jól esik kapcsolatba kerülni, az ember és gép közti kapcsolatot igyekeztek harmonizálni. 

Mindezen könyörtelenül keresztülgázol a kiállítás abban a pillanatban, amikor elfelejti megemlíteni, hogy a piros Olivetti Valentinát Ettore Sottsass tervezte. Mintha a Braun kapcsán nem beszélnénk Dieter Ramsról, vagy az Apple kapcsán elfelejtenénk Jonathan Ive-ot. Persze, az Olivetti mérnökei sok-sok finomítást vezettek be az írógép hőskorában, de ezek a tárgyak nem ettől váltak ikonná, hanem annak a szemléletnek köszönhetően, ami többek közt Sottsasst is meghívta a tárgy megalkotásához.

Ugyanezt éreztem az olasz autóforradalomnál is. Ott figyel egy megcsonkolt FIAT a kiállításon, de éppen a lényeg nem derül ki róla. Egy sorba kerül olyan zseniális technikatörténeti pillanatokkal, mint a a Pirelli-féle gumiabroncs, vagy a Barsanti-féle robbanómotor, de a FIAT 500 titka nem mérnöki természetű - ez volt az első autó ugyanis, amely olyan szintre szelidítette a technológiát, hogy elérhetővé és barátságossá tett egy korábban félelmetesnek és privilégiumnak számító tárgyat. És ez a pillanat a mai napig érezteti a varázsát: az olasz népautók nem a technológiai precizitásról híresek, de akkora szívük van, hogy legszívesebben minden este betakargatnánk és jóéjtpuszit adnánk nekik.

Világos, hogy ennek az egyik fele mítosz, azaz marketing, a másik fele viszont nagyon is a designerek hatásköre, amit teljességgel ignorált ez a szomorkás vándorkiállítás.