Fotó: Szabó Balázs [origo]

Ma mindenkinek a lakásában és munkahelyén ugyanazok a tárgyak vannak, Váró Péter azonban az ipari forradalom előtti személyességet hozná vissza a 21. században: egy olyan startupon dolgozik, ami a befektetők reményei szerint a Prezihez hasonló sikertörténetté válhat, sokak szerint pedig designtörténeti jelentőséggel is bírhat. A Devsigner lényegében egy új szemléletű tervezőszoftver, illetve egy arra felépített tervezői közösség és piactér, ahol a vásárlók a tervezők által meghatározott keretek közt szabadon alakíthatják a tárgyaikat. Interjú.

Mi volt az első élményed a számítógépes tervezéssel?

Minden akkor indult, amikor gyerekként beleszerettem a Toy Story karaktereibe, majd később tizenhárom évesen láttam egy filmet arról, hogyan készültek. Ahogy néztem és lassan megértettem a modellezés logikáját a számítógépen, azt éreztem, hogy ezt én is meg tudom csinálni - ami nyilvánvalóan merész és abszurd gondolat volt -, mindenesetre utánajártam és megszereztem azt a programot, amivel a film készült, ami azóta is etalon a 3D látvány alkotásban a filmeknél. Akkoriban még kevés segédanyag volt szabadon elérhető a neten, úgyhogy egyedül kellett rájönnöm, hogy mi hogyan működik, így viszont ez a tudás sokkal mélyebben vésődött belém.

Fotó: Szabó Balázs [origo]

Innen egyenes út vezetett oda, hogy tárgyak tervezésére használd ezt a technológiát?

Sokáig nem kapcsolódott össze a fejemben a két dolog. Folyamatosan tárgyakat rajzoltam, és emellett érdekelt a 3D modellezés is, de kifejezetten vizualizációs célra. A BME-n kezdtem tanulni terméktervezőként, de bő egy év után rájöttem, hogy az a szemlélet, amit az egyetem képvisel a designnal kapcsolatban, az egészen más, mint amit akkor láttam és megértettem a híres tárgytervezőknél. Ezért otthagytam és elkezdtem dolgozni. Második próbálkozásra felvettek a Moholy-Nagy Művészei Egyetemre, ahol pontosan azt kaptam, ami engem akkor igazán érdekelt: megérteni a formaalkotás absztraktabb aspektusait, hogy egy tárgy miért éppen olyan, amilyen, mit fejez ki, hogyan hat ránk. Ekkor sikerült például először megérteni azt a fejlődési ívet, ami egy Michelangelo- és egy Brancusi-szobor között van. Aztán egy másfél év után átmentem a fémműves szakra, mert többek között tetszett az, hogy ott konkrét tárgyak születnek - a tervek nem maradnak meg a papíron vagy éppen prototípus formájában. Még nem fejeztem be az egyetemet, de most minden időmet leköti a munkám.

Melyek a digitális tárgyalkotás előnyei?

A virtuális tárgytervezés egyfelől hatalmas szabadságot ad, hiszen bármit le tudsz modellezni, nem kötnek a fizika törvényei, másrészt olcsóbb is, mint reszelni, csiszolni, önteni - nem kell legyártani valamit ahhoz, hogy ellenőrizd, hogy működik-e, amit elképzeltél. De ehhez persze szorosan kapcsolódik maga a prototípusgyártás is, mint egy oda-vissza ható folyamat: ha már virtuálisan jól működik, akkor vizsgálod meg, hogy a valóságban is ugyanazt a hatást éred-e el vele. Fontos még, hogy ki tudod javítani, ha elrontasz valamit - ha kézzel készítesz egy modellt, ott nincs “Ctrl-Z”. Ezenfelül meg tudod vizsgálni, hogy a felületek hogyan illeszkednek egymáshoz, és milyen hatással vannak rád. És ezt a fajta precizitást még a nagyon magasfokú manualitással bíró emberek sem képesek elérni, ezért gondolom, hogy a 3D modellezés az alapja a tökéletes tárgyak létrehozásának.

A 3D modellezés a 3D nyomtatás alapja is. Hol tart most ez a technológia?

A 3D print nem újdonság, egy több mint 30 éves technológiáról beszélünk. A tavalyi év slágerei az eléhető árú otthoni “barkácsprinterek” voltak, persze, ezek csak polimer alapú tárgyak nyomtatására képesek. Az ipari gépek már más anyagokkal - például fémekkel, kerámiával, kompozitokkal és üveggel - is dolgoznak, de ezekhez már ipari körülményekre is szükség van, hiszen több előkészületet, felügyeletet és utómunkálatot is igényelnek. Érdekes például, hogy a nemesfém-nyomtatás (sterling ezüst) ennek a modern- és egy igazán ősi technikának, a viaszveszejtéses öntésnek az összekapcsolásán alapul. Először a viaszformát nyomtatják ki (egy pozitív magot), majd ezt szilikonnal veszik körbe (ez lesz a kokilla), és ahogyan a forró fémet az öntőformába folyatjuk, az a viaszt kiolvasztva kitölti a formát. Amikor a fém megdermed, megkapjuk a végső a tárgyat.

Fotó: Szabó Balázs [origo]

Ma már persze nagyobb méretű tárgyakat is nyomtatnak, és már bőven meghaladtuk azt a szintet is, hogy csak prototípusgyártásra használjuk ezt a technológiát. Olyan kisszériás, ám összetett tárgyakat printelünk, mint például a Forma1-es autók alkatrészei. Sőt, létrejöttek olyan 3D print szalonok, mint a Shapeways, ahol a 3D modelljeidet kinyomtathatod, illetve választhatsz is a mások által feltöltött tervekből.

Sokan várnak a 3D printtől világmegváltó fordulatot. Szerinted hogyan reformálja meg a tárgyalkotást?

A 3D print az első olyan gép által vezérelt technológia, ami additív módszerrel hoz létre tárgyakat, vagy azok szerszámai: épít és nem elvesz; teremt és nem rombol. Persze a “svéd áruház 99 forintos üvegpoharával” soha nem fog tudni versenyezni, soha nem lesz képes tömeggyártásra - de ez egy cseppet sem baj, hiszen éppen ez az erőssége is!
Máshonnan kell megközelíteni ezt a forradalmat. A 3D nyomtatás alapkérdése, hogy miért akarnál tizenöt ugyanolyan bögrét készíteni? Az újdonság, a személyesség és az izgalom éppen abban rejlik, hogy nem kell egyforma tárgyakat létrehoznod, amikor ilyen egyszerűen lehet egyetlen géppel különböző tárgyakat alkotni.

Az ipari forradalmak előtt jóval személyesebb tárgyaink voltak, hiszen a vásárló sokkal jobban be volt vonva a tárgyalkotásba, valós igényeire szabták a terméket. (Ő volt a megrendelő, aki a szakembertől - szabók, fazekasok, suszterek, ötvösök, asztalosok, stb. - rendelt tárgyakat.) Ma már a nagy cégek formatervezői mondják meg, mi kerüljön tömeggyártásba, és te, mint vásárló, csak választhatsz a kínálatból. Odáig jutottunk, hogy ugyanazok a tárgyak találhatóak mindenki lakásában, mindenki munkahelyén. Ez a falanszter érzés pedig folyamatosan fokozza a vágyat, hogy hozzátegyünk valamit a tárgyainkhoz, rajtahagyjuk valamilyen módon az ujjlenyomatunkat, és hogy újra személyes történetekkel töltsük meg őket.

A designerek ellen beszélsz? Hogyan kapcsolódik ide a Devsigner, a startup, amit kitaláltál? 

A designer szerepe nagyon fontos, csak átalakul. Komolyan azt gondolom, hogy jó tárgyakat csak jó szakemberek hozhatnak létre, akiknek ez a hivatása. De kilátásban van egy paradigmaváltás, aminek reményeim szerint előidézői leszünk. Abban hiszünk, hogy a 3D print szabadságából következik, hogy a designernek nem a konkrét tárgyat kell megterveznie, hanem az azt leíró folyamatot. Így a tárgy születésébe - ezen a folyamaton keresztül - jobban be lehet vonni a vásárlót. Ma, az ipari forradalom után, luxus lett egyénre szabott tárgyakat birtokolni, és pont ezt fogja most megváltoztatni az általunk csak “folyamat orientált tervezésnek” nevezett paradigma.

Fotó: Szabó Balázs [origo]

Ezt úgy kell elképzelni, mintha a tárgy valójában egy összetett egyenlet volna, amiben vannak változók, és a tervező azt határozza meg, milyen értéket vehetnek fel ezek a változók - ezáltal nem sérül a designer szuverenitása sem, továbbra is az ő vérmérséklete és belátása szerint alakulnak a tárgyak - az általa megszabott határok között. A vásárló természetesen nem lát semmiféle egyenletet vagy matematikai modellt, csak élvezi, hogy ezeken a kereteken belül személyre szabhatja a tárgyait. A designer tehát lényegében nem egy konkrét tárgyat, hanem egy tárgy DNS-ét tervezi meg - mivel azonban ő sem programozó, hogy ilyen összetett kollerációkat megtervezzen, ezért szüksége van egy szoftverre, ami képes ezt kezelni és az intuitív gondolkodását kóddá formálni. Ez a Devsigner-galaxis első lépcsőfoka.

Milyen szintjei lesznek ennek a rendszernek? Milyen tárgyakra kell gondolni?

Ott kezdődik, hogy adunk a tárgyalkotók kezébe egy teljesértékű tervezőszoftvert. Mivel a folyamat szerves része, hogy a felhasználót bevonjuk a tervezésbe, szükség van egy olyan felületre, ahol a tervező kapcsolatba léphet a designerekkel. Tehát alkottunk egy “piacteret” is, ahol a mindennap embere anélkül válik az alkotás részesévé, hogy értenie kellene mi történik a háttérben. Vagyis azonnal vásárló közönséget is teremtünk a tervezőink számára. Reálisan nézve egyelőre olyan tárgyak létrehozására leszünk képesek, amik “elférnek egy cipősdobozban”. Elsősorban tehát kisebb használati tárgyakra számítunk (például elektromos eszközök kiegészítői vagy otthoni, irodai eszközök). De ezt nem mi határozzuk meg, hanem az a designerréteg alakítja majd ki, amely a mi rendszerünket használja.

Mikor lesz látható és használható a Devsigner?

Az elmúlt másfél-két hónap azzal telt, hogy befektetőkkel tárgyaltunk, és szerencsére igen pozitívak a visszajelzések. A megegyezést követően a csapattal féléven belül zárt béta állapotába kerülhet két termékünk is, és utána néhány hónapon belül indulhat a nyílt béta periódus: a valódi tesztelés. Egyelőre maradunk Budapesten, de nem vagyok megrögzött lokálpatrióta, elképzelhető, hogy egy idő után kinőjük a várost. Persze a design központja még mindig Európa, ám a felvásárló piac egyértelműen Amerikában van.